Erdély történelmét alakító nép, s ez szorosan összefügg büszkeségük forrásával, ugyanis őket „meghívták” erre a földre. Ezt a földet nevezték Királyföldnek, hiszen már nagyon hamar királyi kiváltságokkal rendelkeztek, s néha megtépázva, de 800 évig meg is tartották ezeket a kiváltságokat.

Napjainkra mindössze 15.000-es lélekszámban maradtak. Szétszóródva. „Mi, szászok, az a nép vagyunk, amelyik önmagát számolta fel. Egy-egy temetésen már csak hárman vagyunk: én, a halott, s egy Németországból hazajött rokon.” – írja Eginald Schlattner, evangélikus lekész, író.

Meghívásuk idején erdő borította e vidéket. Hosszú évszázadok alatt sikerült környezetüket élhetővé tenni, s népszokásaikat, építészetüket ennek a környezetnek alárendelni. Egykori teraszosított dombjaikon nem terem már szőlő. Földművelésre hívták őket, de hamarosan védekező szerepet is kellett vállaljanak megmaradásuk érdekében, így alakulnak ki a „tipikus” szász erődített templomok és városok.

Zárt közösségek voltak, falvaikat is kettős gyűrűben védték. Elővédként, a falu határában körbefutó csűrökkel, másodikként a templom köré épített falakkal. Kimértek, panaszosak, szorgosak és bizalmatlanok. Álljon itt egy példa a közösségi gondolkozásukból: "ha a szomszédom elmegy innen, akkor engem ki fog majd eltemetni"- hangzott ez 1990-ben húsvéttól karácsonyig, majd lassan a hangok egyre halkabbak lettek.

Élő „skanzenné” lettek egykori falvaik és templomerődjeik. Házaik szorosan simulnak egymás mellé, napjainkban cigányok lakják. Kapuik ívei csüggedésre emlékeztetnek.

Milyen tanulsággal szolgálnak nekünk?